Szépirodalmi Folyóirat
"Szépszó és Értelem"
…az anyám öngyilkos lett Kalocsán,
a börtön szartól bűzölgő budiján:
lopott, hogy enyhíthessen nyomorán
és vegetálni tudjon, mert ha kivár,
éhen döglik ő is, meg az apám
is, ki nem lelt már békét, sem hazát,
mióta elvitték lovait… s cigány
nemigen kapott munkát. A családom
apám okolta és kizavarták
oda, hol az agyagot kaparják
a téglákhoz s ahol szikkad a vályog.
S már hivatalnokok sürögtek körben,
meg rendőrök, akik ránk ügyeltek:
vitték anyám, épphogy megszülettem:
kevésen múlott, hogy nem a börtönben.
Gyűlölet gyűlik gyűrűzve haragom
mély medrében – bár pusztulnék inkább:
az állam nevelt, mint kommunistát,
akivé váltam, vagyok és maradok.
Másodrendű vagy – mondták és elhittem,
hogy a cigány mind tolvaj és koszos,
hogy nem érzi, ha folytja a mocsok,
munkát kerül s nem tudja, mi az illem.
kővévált árnyékként kísért a kényszer,
hogy bizonyítsak, de hogy mit s kinek?
megadtam módját minden centinek,
ahogy mentem – s kevés volt az eléghez.
Magamba fordultam, mint egy aszkéta:
választ kerestem, de nem találtam,
idegen lettem, igaz barátnak
ott maradt a könyv, a szó ajándéka.
És a szerelem alig érintett meg:
észre sem vett, vagy dagadó mellel
mentem el mellette, emelt fejjel,
mit számít már, hogy aztán falba vertem?…
…nem jó ez így, nincsen értelme sehogy:
a lét, ha csak panaszosan pislákol
eloltani való s aki bátor:
megteszi; mert aki nem él – sose volt.
Hogyan kell, beteljesítsem sorsom?
Családi hagyomány köt: másunk se volt…
Kardot kell-e ragadjak, vagy coltot?
Budapest. 2006. November 13
2010. február 20.
IX. évfolyam 2. szám.
A
A MEK-ről letőlthető
művek
Könyvajánló
Tartalom
Ajánlott Honlapok
Munkatársaink Honlapjai
Hol hazugság van,
ott hamisság van
kint a pusztaságban
s a meleg szobákban,
a lelkek zugában
is hazugság van,
mert hazugság van
minden újságban
és minden sorában
a szóra nyitott szájban
is
csak hazugság van -
hol hazugság van
ott hamisság van
a vélt igazságban
s szolgáltatásában:
a bíróságban,
minden ítéletben,
és hazugság van
minden hitéletben
a krisztusszeretetben
és a parlamentben -
hol hazugság van,
ott csak álság van
a politikában,
minden kormányban,
elnöki palotában
pártházak zugában
fülkék magányában
vasúti vágányban
a kezes bárányban
is
csak hazugság van;
hol hazugság van,
ott hamisság van
minden szegletben
s minden egyenlegben
is
csak hazugság van -
hazugság van
nemcsak az országban,
egész Európában
messzi Ázsiában
és a nagyvilágban
csak hazugság van
és hamisság van
bokorban s ágban
oltványban, dugványban
a fakoronákban
ahogy a boglyát
szekérre dobják
tépő boronákban
és a koronában
is
csak hazugság van,
mert hazugság van,
(s persze hamisság van)
az apák szavában
anyák mosolyában
gyermekkacagásban
életben s halálban
örömben és gyászban
is
csak hazugság van
igen, hazugság van
s hazug szabadság van
a közgondolkodásban
e hazugországban
hazug világban
(Nemcsak a puskacsőben…
Illyés Gyula)
Naplók, jegyzetek.
(blog)
Kölyök-kandúr piszkít az ágyra
s prüszköl, mikor megfeddik érte,
a kamra kincsét felzabálja -
rég nem vadászik már egérre,
gazdájának bosszús a képe,
mivel gubát cserélt eben...
Egy biztos: ennyire hülyére
nem vettek minket még sosem.
Vetési varjú szirtre szállna,
mert sassá lenni hajtja vére,
csőrét ma még humuszba vájja,
de karmát holnap őzikébe,
és még attól sem térül észre,
hogy minden őz derül ezen!
Egy biztos: ennyire hülyére
nem vettek minket még sosem.
Nem hallgat bősz hangoskodásra,
ki nem vevő, csak csöndes érvre,
mindegy, kinek hogy jár a szája
ott, ahol hangerő a mérce -
parazsat gyűjt saját fejére,
aki kertelni képtelen.
Egy biztos: ennyire hülyére
nem vettek minket még sosem.
Herceg, a szív mit is remélne?
Ma neked - s holnap se nekem.
Egy biztos: ennyire hülyére
nem vettek minket még sosem.
HELYZETKÉP
 | ||||
A Budapest, XIII. ker.
IRODALMI PÁLYÁZATÁN
Első dijat nyert.
(a jövőben Kassák Lajos díj)
Plangár mama a zsinegről akart levenni egy száraznak vélt alsóneműt, és unokáját kérte meg, engedje le a fregolit. A gyerek ügyetlennek bizonyult, a kampóról leakasztott kötél kicsúszott a markából. A nedves ruhákkal telített fregoli a nagymama nyakába szakadt.A robajra a konyhába csődült az összes lakó – Lübkénét kivéve, aki éppen dolgozott -, s egy másodpercig mindenki dermedten nézte Plangár mamát, amint kétségbeesetten igyekszik kikászálódni a nedves ruhák alól.Plangárné Lujza ocsúdott fel először a dermedtségből, ám ahelyett, hogy anyósa segítségére sietett volna, a mellette álló Mazuránére támadt.- Nem tudta megvárni, míg a mi ruháink megszáradnak? Láthatta, hogy túl sok lesz a fregolin és le fog szakadni. Tessék! Most nézze meg, mi történt!Gizike mentegetőzni akart, de Mazura úr megelőzve őt a védelmére kelt.- A fregoli nagyon is jól bírja a ruhákat. A maga fia engedte nagyanyja nyakába a mosott holmit - mondta higgadtan, a fregolikötél akasztója mellett megszeppenve álldogáló Józsikára mutatva.Bányai Tamás
Úri negyed
| ||||
Évezredek közt eltévedve jár,
éppúgy, ahogy mi is mindannyian.
Rén-agancsát rég elhullatta már,
és fertőzött a víz nyomaiban.
Hol lelhetné a régi, tiszta pusztát,
az ősi és még ősibb Skythiát,
melynek kéklő égboltját koszorúzták
fénylő, bemocskolatlan svasztikák!
Hol úrnő volt, mindenki édesanyja,
óvó szellem, ki új hazába visz,
ordast ha sejt, vitézül megrohanja,
s emlőt kinál bármily gyermeknek is!
Megtörtént tán, hogy nyíl röppent utána,
és fel-felfalta sok vad gyermeke,
s mert túl fürgén repült hat könnyü lába,
kettőt a fejsze szelt közűle le,
de énekké jajdult a bűnbocsánat-
esengők tort ütő, zord kórusa;
s jövőre úgyis új életre támadt,
s e varázskör véget nem ért soha,
és újra- s újraformálták alakját
merő aranyból táltos mesterek,
s a kész szobrot királysírokba rakták:
rejtőzzenek, mint ritka ékszerek…
Rég volt. Itt-ott meglelnéd tán a pusztát,
de nukleáris szenny borítja el,
és nézi búsan, mint leprás a mocskát:
kipattog rajta százezer panel…
És ő? A szarvas útját vesztve régen
ha körbenéz, lidércvilágra lát:
műhold-sereg lyukat ver fenn az égen,
s mocsokba fúl a lenti szép világ;
mocsokba vész maga is menthetetlen,
arany képmásai kiásva rég,
s bazári másukat már meg se retten
mellére tűzni ordas aljanép,
mely már hazáját nem szívébe’ hordja,
csak szájában ver véle még habot;
lidércálmot százat vél látni róla,
hogy tán különb lesz, fényesebb, nagyobb,
s valós nagyságát, fényét sárba rántja,
ronggyá szakítja förtelmes keze,
zsigere minden mocskát ráokádja,
cafatjait elszórja százfele,
s marakszik rajtuk végeérhetetlen,
kinek jár s nem jár bár a legkisebb,
hiszen torzult agyának érthetetlen,
mint nem fogy el, mi bárkié lehet…
Az értékvesztés poklában forogva
legendák, álmok mind így züllenek;
régen nem szent, mi így merült mocsokba,
de mert szent volt, leköpni sem lehet.
Az ember (hogyha még az) béna, ájult,
forgó gyomorral arrébb fordul, és
füléhez sem jut egy végképp elárvult,
elárult, végső szarvasbődülés.
Uhrman Iván
A csodaszarvas
Beszéltem vele, s nekem azt mondta:
hogy Ő bennünket sasnak teremtett,
mégis ma kövér gilisztákat
kapirgáló tyúk lett ez a nemzet.
Beszéltem vele, s dorgálva mondta:
mikor őseink hazát kerestek,
nem szekerekre kapaszkodtak,
hanem az úton előttük mentek.
Beszéltem vele, mikor azt mondta:
veszni indult már ez a nép, kinek
mit sem ér a külhoni rokon,
annak a múltja sem kell senkinek.
Beszéltem vele, s ma még azt mondta:
tékozló fiad talán nem jutott
még el, a disznók vályújáig,
hisz enni se tud, a szája csukott.
Út a vályúig
| ||||
Lassan már húsz évvel élem túl Jézust,
de senkisem követ,
tanítványomul szegődők nincsenek,
nem mondtam olyat, amit jegyezni érdemes,
csodáimon én is csak nevetek:
hókuszpókusz mind, vagy túlfűtött, szertelen
vidéki mutatvány. A hülye is látja, hogy csalok.
Sarumat se lopta el senki,
hogy széfben őrizze jobb időkre,
amikor nevem zászlótűz lesz,
hitben révedők szerelme.
De hát kinek is kell egy büdös, kínai lábbeli,
amit itt vettem a sarkon Jingtől,
akit senkise szeret, mert idegen,
és csak én beszélek vele, mert kedvelem,
hogy olyan jóféle kis buta ember,
nagyra nőtt gyerekem? Olcsón adta,
mint mindent, amit tőle kérek,
tudja, hogy fösvény vagyok, magamat se szeretem.
Talán akkor hibáztam, amikor nem merész olaszt vettem,
vagy útálló németet. Az is lehet, hogy ezek a szegények,
akik hívemül jönnének, ha hívnám őket,
azt hiszik: aki olcsóban jár, olcsó annak a lelke is.
| ||||
Avran Cyrill után szabadon
A nap szélén állok.
Sugarait fekete gép
zúzza, töri derékba.
Még hajló ágain átcsúszok,
átszököm a holnapba.
| ||||
Est
| ||||
Zöldellt a határ, már nőttek a fák.
Ma ismét hó kavarog.
Tavaszt lop a tél, henyélve zabál,
Károg a szélben feketemadár.
Fényt szórt, hidakat vert tegnap a szív.
Mára megült a homály.
Füstköde váj koponyát, beleszív,
Sercint, s vigyorog: minek ide híd?
Szürke világ. Hideg szele éget,
Kelj fel a földről, fáznak a rétek.
Túl a folyón magot érlel a nyár.
Fagy dühe ellen óvnak az álmok,
Körtáncot járnak otthon a lányok,
Hó alatt, mégis, nőnek a fák.
| ||||
Curriculum vitae
Valahonnan lassan kiúszik, szinte kúszik
egy zongoradallam, finoman, halkan.
A Kertben a különös virágok, amerre járok,
hajladoznak búsan, tisztán és átlátszóan.
Különös lények élnek itt, különös, szomorú arccal.
Mutatják maguk a Napnak, minden tavasszal, csakis tavasszal.
Hajukban harmatcsepp csillog, szemükben örömkönnyeket találni,
ahogy a fasorban végig – sétálgat velük Kosztolányi.
A házban gyerekek. Férfiak hangja.
Az utcákon katonák menetelnek.
S ő csak int, kedvesen, elnézően a szigorú szemű fegyvereseknek.
Különös játék a szóval, különös ajándék.
A Kert fölött remegő zongoradallam
árnyékként tűnik el, finoman, halkan.
| ||||
Petocz András
KOSZTOLÁNYI
I.
Hádész! Uram!
Ha felneszelne árnyad;
dobhártya-csendű, kénköves világ!
Hogyan kiáltsam,
ha meghallanád,
micsoda kín tépi számat!
Uram! Itt fenn a létezésben
Száz rettenet huhog rám.
Jövendő bajoktól remeg a fajtám.
Míg lent a csend sötétlik,
hasadni kész a mag,
míg onnan néma vagy,
itt fent a megcsömörlésig
fitogtatod magad.
Hangod hárpiák torkából rikácsol,
torkolattűz, atom-, neutronláng a nyelvük,
szavuktól nem rejthet sikátor.
Micsoda sorsot szánsz, Uram?
Ahová nézek, robban a lét,
vak világ legyek csak,
hisz rommá lőtt vidék
füstöl bennem is.
De – szeplőtlen asszonyt,
szemembe újra fényt –
én visszaperlem Euridikét!
| ||||
Varga Tibor
ÚJ ORFEUSZ
Óh, ezek a lépcsők, korlátok
és a fények… a félhomályok
és a vaksötétek…
Fénycsíkok, pászmák,
finom foltok…
a gyönyörtől mindjárt
felsikoltok!
Önnek aktokat kéne
fotóznia! Az aztán maga
lenne a csoda!
Hiszen e képeken
mit is fényképezett?
Kőkemény betont
és rideg üveget…
Oly durvának
kéne látszania…
és olvadnak a képen,
mint egy finom, puha
érintés az érzéki testen…
Jaj, a gondolatra
majdnem elélveztem...
| ||||
Műkritikus a megnyitón
| ||||
Fáznak a rétek
Az első füzet
Mikor kezdődik az ember élete? Vitatják, hogy a születéskor, vagy a fogamzás pillanatában. Meg lehet állapodni benne, mint az időszámítás kezdetében.Hol kezdődik az ember sorsa? Ez már igazán fogas kérdés. Mehetünk visszafelé az időben. A szülők, nagyszülők életében keressük a gyökereinket, vagy még távolabb, a család ködbevesző múltjában?Egyesek családfáját számon tartja a történelem. VIII. Henrik összes feleségének származását ismerjük. Tele van a történelemkönyvek hátulja származási táblázattal.Akkor kezdtem a magam eredetét keresni, mikor azt kaptuk házi feladatul, hogy mindenki készítsen családfát.Apám anyja cselédlány volt, apja ismeretlen. Mindig úgy képzeltem, hogy magas, szőke, kékszemű férfi volt. Szép és nagyon okos. Hogy is lehetett volna másképp annak az ügyefogyott barna asszonynak, aki a nagyanyám, olyan fia, mint az apám!Anyai ágon már messzebb jutottam. Sokat hallottam róla, mert a háború alatt mindenkinek igazolni kellett a származását, és ezek az adatok később is sokszor szóba kerültek. 
| ||||
Pepita füzetek
| ||||
Csók István
festőművész
| ||||
Ments meg, Uram,
a félműveltektől:
a szóval pusztítóktól,
ments meg, Uram,
a féltehetségektől:
a lélekkel ölőktől,
s ments meg, Uram,
a féltisztességesektől:
a báránynak látszó
gyilkosoktól!
| ||||
Ments meg!
| ||||
A sebek
gyógyíthatatlan fájdalmát
már mind átéltem -
térdet s fejet
nem hajtok
könnyű kalandok előtt -
jólesne megpihenni már
egy útszéli kövön
s hallgatni
a sok ismerőst ,
ahogy hangosan rám köszön...
Balassagyarmat , 1976. október 23.
Útszéli kövön
Az álmomat nem
adhatom, míg meg
nem találom magam,
s míg csillagom vacogó
testén aranyba nem
olvad minden szavam.
Túl a zuhanáson
fényem selymére
mintázom arcom,
s győzelmi lobogóm
a Napra tűzve
egyedül vívom harcom.
A hajnal koronáján
tüzes drótot fon
a kapaszkodás ereje,
magányom fatörzsén
betűim sarjadó ágak,
suttog dalom erdeje.
Az álmomat nem
adhatom, csak titkom
mélyébe nyithatom szemed,
csak fényem gyöngyeiből
kovácsolt képzeletem
kincse lehet a tied.
| ||||
Az álmomat nem adhatom
| ||||
KI CSÓKNAK TESTET ADSZ, SZAVAKNAK FORMÁT,
s doboza vagy a lengő gondolatnak,
s nekem, kiben a dolgok fölfakadnak
névtelenül, hogy ölemen hajolsz át.
Ki tébolyomnak vagy gyönyörű korlát,
és kése is megkésett indulatnak,
mi elválaszt tőled és visszaadhat
sejtelemmé torzítva drága formád.
Kit rám feszít a történelmi távlat,
bár magára vágyik, nem győzelemre,
szemén, száján bugyog az unt utálat
kínzó, kínlódó, fekete fejemre,
míg hajnal lesz, ablaknál ül és halvány
terhe marad csak létezésem partján.
1969.
| ||||
És most még tovább, de
termékenyen.
Nem csupán kihúzva,
nyúzva-vonva, mint
eleddig, el egészen ezer sorig, e hol kétes, hol kettős
ezerig. Hogy bámulva pislogj magadra,
mint aki beleér, belelóg: még mindig.
Üdvözült mosollyal, csupán mivel
tovább nyújtózkodhatsz, betakarózottan.
Hanem kíméletlenül
szórva a szót, pökve a nyelvet erre-arra,
fertőzve vétlen környezetet
több irányból röpködő
szövegtestecskékkel: megannyi ABC-vírus.
Cseppben a tenger. Miként
„Fletcher
Beaumont halála után”.
Vigyázat, két név, két vakarék árny a ködben,
s lám, minő nemtelen versengésben győz az első.
Kényelmesen túlnyújtózik a másodikon. S „előnyünk”,
mondják, hogy így tudhatjuk: amit ezután írt,
azt aztán egyedül ő írta. – Köszönöm szépen.
Köszönd a lelküket épp kilehelőknek,
hogy hangod még jól azonosíthatóan
csendül a légben, s virágról virágra
szálldos a széllel, míg el nem libeg
a szélrózsa fuvallatain.
Társszerzőség
| ||||
Ma dühöng a szél,
ajtómon a múlt kopog,
a holnaptól fél.
Aggódás
| ||||
Ma morcos kedvemben vagyok,
a Nagykörúton ballagok -
fütyül a szél.
A földön gyorslista hever,
egy mérges ember dobta el -
nem nyert szegény.
A szél gorombán rám suhint,
zsebemben árva húsz forint -
szomorkodik.
S, hogy így van erre több az ok,
verset kiadni nem tudok -
ki tudja mért...?
Mert bár a Múzsa rám talált,
de versem egy sem absztrahált -
csak csupa rím.
S mert minden sora érthető
és jambusokban mérhető -
nem kell ma már.
Bár nyertem volna tízezret,
vagy húszezret, vagy százezret -
az lenne jó.
Vennék kabátot, kalapot,
s ezt az egész kirakatot -
az lenne szép.
De a sors mindig csak fukar,
s mint minden szerkesztő: cudar -
üsse a kő !
Hát így akarja Fortuna,
hogy nyelné el a vén Duna -
a csalfa lényt.
S így morcos kedvemben vagyok
a Nagykörúton ballagok -
fütyül a szél.
( 1954)
| ||||||
HÚZÁS UTÁN
Kerek órát késik a vonat,
a topmenedzser gyomra összeszűkül,
a nagy boltot, a francba is, kihagyja!
Én kitámaszkodom ide a napra,
bambulom a kókadt muskátlikat,
valami fránya jókedv bizserget belül.
Eljött az én időm, a profit fekete napja,
az örök nihilt körmölöm fecnire.
A versenyember kiguvadt szeme
értetlen vizslat bűvös igém körül.
| ||||
Állomáson
A regény rabjai
(fiktív recenzió egy meg-nem-írt regényhez)
Kötelező olvasmány azoknak,
akik egymásnak háttal akarnak csókolódzni.
Egy francia, fiatal láncdohányos egyetemista hatvannyolcban tüzet kért a nanterre-i egyetem uszodájának avatásán a minisztertől. Daniel Cohn Bandit provokációjára büntetés várt. Kicsapták. Állítólag megkérdezte a minisztertől, hogy a fiatalokról szóló hivatalos fehér könyvében a minisztérium nem említette a szexuális problémákat.A miniszter azt válaszolta, hogy "ha nem bír magával, miért nem ugrik a hideg vízbe?"A jelenetnél jelen lévő Timur Link esküszik rá, hogy a beszélgetés a következőképpen zajlott:A diák kérdése: "Miniszter úr, miért nem engedélyezik az egyetemeken a koedukált kollégiumokat".-"Hűtse le magát, fiatalember!", hangzott a rapid válasz.-"Ha maga impotens, attól még hagyhatna bennünket ba..ni" válaszolta az a diák, akiből a frankfurti választások alkalmával Európai Néppárti képviselő lett, aki a Zöldek csoportját képviseli a mai napig. Daniel Cohn Bandit, aki a legendás időben csak Vörös Dany-ként emlegettek.Cseppre csepp. Fénylik égi ón.
Tűnődik légből jött valón.
S tűnődik föld. Fekete fa
borongós-búsan önmaga.
Cseppen a csend. Hallgatható.
Könnyes óncsend, könnyes való.
Fekete fán csöpp színmadár.
Kis semmi-színben fáj, mi fáj.
Unott ón óra kuty-ketyeg.
Eső élet, te cseppre csepp!
Szürke világban szürke fal.
Kint ázott kutya fal, ha fal.
Kivert lélek köhint, beteg,
s egy lélek-órást emleget.
Ó, embernek hitt emberek!
A lélek-órás is beteg.
Ámít az ón önkény-idő,
közöny közönnyel mérhető,
amíg közönnyel elketyeg
a sok bússá lett szerkezet,
elkuty-ketyeg, s csenddé remeg.
Eső élet, te cseppre csepp!
| ||||
Esős csend
| ||||
Körülhemperegted a fákat,
Leráztad irtózatod,
Szabad vagy – horpaszodban már csak
A belek láncát lógatod.
De – míg buzgalmad feledi
Az udvart, tornáctól az ólig –
A vadvizekre emberi
Dühök homloka ráncolódik.
A felhők közt bakancsszögek:
Rúgások csillagképei;
Lekushadsz, s rettegő szemed
Füvek pillája verdesi.
S amint a holdon feltűnik
Eszelős, hű tekinteted,
Mint egy nagy gazda lábait,
Végigszagolod a fűzeket.
| ||||||
Kutya
este van és csendesség az úr
az alkony az erdőbe lépett
és hálót font napsugarakból
ráborította a fákra és hallgatag
néptelen árva lett a határ
a hold halványsárga fényben
vetkőzteti a fákat
meztelen testükre csillagot szitál
| ||||
Demeter Zsolt
Csillagfényben
Valószínűleg akkortájt kezdődött a dolog, amikor Matyit kirúgták a gyárból. Igaz, hogy akkor már nem gyárnak hívták, hanem káeftének, és nem igazgatója volt, hanem menedzsere, s a melóst se drehásnak becézték, hanem humán erőforrásnak. Ez azonban történetünk szempontjából teljesen közömbös. Vagy mégsem? Majd kiderül.Tény, hogy Matyi tizennégy évesen lépte át először az üzem küszöbét, mint leendő esztergályos szakmunkás tanuló, s negyven év elteltével több hasonló korú sorstársával együtt került az utcára. Elég csinos végkielégítést kaptak, így aztán megpróbáltak vidám képet vágni a dologhoz, de ahogy közelgett a végső búcsú napja, egyre gyászosabbra sikerült. Meg is jegyezte a nemrég kinevezett fiatal művezető:– Olyanok, mint akik citromba haraptak, pedig a jövő héten már nem kell az én tojáshéjszagú seggemet bámulniuk. Akár ünnepelhetnének is!
| ||||
Matyi szeretője
Elvtársaim! Csak egy kis biztatást!
Hogy megérjük a rég várt olvadást,
csak annyit, hogy jól van, gyerünk,
csak annyit, ha maradunk, nyerünk!
Elvtársaim! Csak igaz szót!
Ha mégoly nyerset is, biztatót,
falat kenyérként arról, hogy nem vagyunk hiába,
hogy ne vágyódjunk innen Bergengóciába!
Nekünk nem mindegy, hová jutunk,
csak innen el. Mert már nem alkuszunk
hitre, bőrre, jogra, haragra, pénzre…
Elvtársaim! Néhány jó szó kéne!
Vértelen áldozatok hevernek
A macskaköveken vértelen áldozatok
hevernek a századvég mocskában.
Kihányták lelküket.
Közöttük jársz, átléped őket.
Melenget az érzés: nem velük fekszel,
kockakő-jászoluk neked nem otthonod.
Áldozatibárány-bőrükkel a boltba szaladsz,
s becseréled; kenyérre? Borra! Hisz feledni kell.
Kicsorbult, ordas eszmék lesnek rád a sarkon,
leütnének. S míg a koszos átjárókba igyekszel,
mocskot és bűzt fúj a szél pofádba.
Már föl sem szisszensz, hogy nem ezt akartad!
Beállsz a sorba, s mélyen fölkavar,
ha harisnyádon megpattan a szem.
Lásd, így szegényedsz te is.
Ablakon át nézed, hogy hull hó helyett a pernye,
hogy lopakodik be szobádba. A lelkedbe.
Csend van. Lassan körülzár, leterít
az elárultak néma közönye.
Hang nem ér hozzád, s nincs kinek felelned.
| ||||
Anno Domini 1988
Gauguen fekete tükrében
színek orgiáját pihente szemem,
vagy tán belső valóságot kémlel
aurátlan, halvány énemen?
Káprázat ne rontsa látásom,
nap-fényezte szappanbuborék
elpattan, elúszik, ne erre figyeljek,
mindez csak merő dőreség.
Lehet-e perc számomra kezdet,
lehet-e perc számomra vég,
de lehet ezerszer újult kezdet,
ha van célom, s táplálok reményt!
Bp. 2009.
| ||||
Fekete tükör
Fehér a tél,
nem jut fedél
didergő fiadnak.
Hideg a csend,
jeges kukák
kondulnak odalenn.
Kemény a tél,
imádkozz fagyos
lelkemért ... szerelmem!
| ||||
Imádkozz
Fehér éjszakák
| ||||
Havazik… hallgat a város,
homály fedi a hegyeket,
surrog, zizeg, széllel szálldos,
felidéz régi teleket…
Hull, csak egyre hull, s úgy szitál,
mintha véget sose érne,
mintha a sok-sok régi táj
ma a hóval visszatérne,
Mint hajdan a régi tájban…
minden csöndes, minden hallgat,
áll a kert a havazásban,
hó keringél, hó takargat.
Havazik
| ||||||
Már alkonyodott, midőn hirtelen
rádöbbentem, hogy itt vannak velem,
az élőknél is többen: mindenütt,
az egész világ teli van velük;
pillantásukkal néz rám az anyag:
körös-körül holtak tolonganak.
Halottak szeme: fű, fa, milliárd
sejthalmazából így figyel reád;
amerre fordulsz, mind egyként rokon:
ősök serege ring a lombokon.
A téglafalból is ők intenek,
a mesterek és a névtelenek.
Kezükből ház lett, párkányzat, orom,
felszökkenő híd, merengő torony.
Mennyi örökség, mily gigászi had,
tengerré duzzadt hány tapasztalat,
újítás, eszme, könyv, szobor, zene:
létük értelme és üzenete.
A tiéd, vedd át! – nyújtják, íme, ők,
megostromolva bennünk a jövőt.
Övék a szó is, mely kél nyelvemen,
tőlük való az arcom, a szemem,
felboronganak a homlokomon:
ők hordoztak, s most őket hordozom.
Nincsen halál, hol teremtés fakad:
villámként zengett már e gondolat,
s látni véltem: ezernyi nemzedék
a munkában feloldva életét
felém tekint a tárgyak, eszközök,
formák, szerszámok sorai mögött;
mert akivel a világ alakul,
az már nem múlik el nyomtalanul.
Lám, így élnek ők, és én az vagyok,
amit belőlük tovább juttatok,
és csupán annyit ér az életem,
ahogy örökük gyarapszik velem.
(1959)
Az este csöndjében
Ó! éjszak, te vagy a néma lelkek
nagy gyóntatója. Hallgat az igazság
a nappalok zajába; csillagokra
vágynak a titkok s terhüket ledobva,
sötét és kétes sorsukat siratják.
Ravatalon nyugszik a kínban égő,
hadakozó, csaló, gyönyörre éhes
világ, oly csöndesen, hogy fent, a bársony
egek megrendülnek a hallgatáson
s megtér minden elrendelt istenéhez.
Őszinte leszel te is; úgy kitárulsz,
mint őszi táj, ezüstös holdsütésben;
s mit be nem vallanál a napvilágon:
hibáid s bűneid hinárja átfon
s alázatod: kemény parancs, nem érdem.
Fekszel és sírod éjjelére gondolsz,
pascali csend gonosz folyója elfed.
Miben hiszel, boldogtalan? Az évek
elfutnak és hiába kellenének;
meghalsz, de addig félve-fél a lelked.
| ||||||
GYÓNTATÓ ÉJSZAKA
| ||||
Egyetlen művészet sem csupán a nagyokból táplálkozik. Ők sem nőhetnének meg a kisebbek nélkül,
az irodalomtörténet folyamatosságát ezek az utóbb kevéssé ismert vagy elismert szerzők tartják fenn.
Közülük válogatunk, hogy kiemeljük őket a feledésből. Legalább a tudat, tudatunk következő „kihagyásáig”.
Dr. Bárdos László
irodalomtörténész
| ||||
Farkas Imre
1879-1976
SZAKÍTÁS
Írtam egy levelet
Zordonan, kevélyen,
Isten vele, édes —
Ez volt a levélben.
Hogy már elfeledtem,
Kifejtettem hosszan
Százszor is átgondolt
Szép, okos sorokban.
Elküldtem a levelet
Egy orgonaággal,
S azután — rohantam
Árkon-bokron által.
Előbb odaértem
Én, mint a levelem,
S azt mondtam: hazudtam,
Szeretem, szeretem…
VANNAK NÉHÁNYAN…
Vannak néhányan, csöndes emberek,
Hangos panaszra ajkuk sohse nyílik.
Minden vádat szívükbe rejtenek,
S fölemelt fővel hordozzák a sírig.
Vannak néhányan, csöndes emberek,
A bánatot mélyen titkolva rejtik,
Szavuk nem vádol, könnyük nem pereg.
Hanem a nevetést, — azt elfelejtik.
Egy iskola. Jön sok kis ember,
Kettős rendekben, fegyelemmel.
Szembe jő egy kifestett nőcske.
Egy szem se rebben felé a sorbul —
Most egy sportautó berreg arra
Mind utána fordul.
„Hány részből áll a római jog?”
„Pandecták és instituciók?”
„Jól van. Mostan örök jogot kérdek —
Hogy hívják a fekvő-örökséget?
Hallgat? Ezt már tudni kellene,
Hereditas jacens a neve.
Hányféle a jog? Tudja?” „Tudom.
Jus privatum és jus publicum.”
„Most térjünk át a statisztikára,
Remélem, hogy nem kérdem hiába.
Hány leány van Magyarországon?”
„Csak egy kislány van a világon.”
Oh, Marie, gyöngéd, fehér liliom,
Megösmeri-é e kuszált betűket?
Sietve írom, mert a percek tűnnek —
Halálordítás lesz a sóhajom,
S ön, ki rajongva szereti a szépet
Talán elfordulna kelletlenül —
Most csönd van a lelkemben. Csönd. Az élet
Elhagyni készül, halkul, kimerül.
Igen. Most nincs körülöttem a Horla,
Ez a fekete, néma, szörnyü rém.
De már valahol duzzad a vitorla,
S tarajos habokon röpül felém.
Most a szívem, a száz asszonytól sebzett
Nem kínoz, zaklat… csöndesen dobog.
Az ablakon egy lámpa fénye reszket…
Fehér rózsákra s önre gondolok.
Arra a néhány eldobott levélre,
Marie, mit egykor ön küldött nekem.
Az ön karcsú, előkelő kezére,
Melyet nem ért az ajkam sohasem.
Egy alkonyatra… csukott zongorára,
Melyben a dal sóhajként elcsitul,
És az ön piros, tiszta ajakára,
Amely szerelmes csókba sohse fúl.
Marie! száz asszony réme jár körültem,
Táncolnak, gúnyolódnak, bántanak,
Piros ruhákban, lázban, fölhevülten,
Marják a szívemet s az ajkamat.
Száz asszonnyal röpít a légi gálya…
Ugy-e bár, önnek fehér a ruhája?
Ugy-e önnek tiszták a csókjai?
Ha! Jönnek ők! Isten vele, Marie…
Egy kis nőcske jár az uccán,
Hajladozik erre-arra,
Moirée-ből varrott finom,
Könnyű zsákba belevarrva.
Lenge parfőm száll utána,
Párizs híres „Houbigant”-ja.
Rövid haján színes, hímes,
Rémes Tutankh-Amen kalap.
Lecsúszott öv átalfogja.
Gyíkos-csíkos könnyű szoknya,
Csillan-villan, ahogy halad.
Tompa fényű gyöngy a fülbe,
Aranyból a retikülje,
Selyemben a lába feje,
Antilopbőr a hüvelye.
— Rápillantunk hidegen,
Mert ez a kis zsákba-macska,
E rövid hajú apacska,
A szívünktől idegen.
Ez a furcsa, kis riadt
Nőcske eltűnik az éjbe,
Mint egy nóta unt refrain-je,
Mint egy kósza kis divat.
Hogyha eszünkbe jut olykor,
Legyintünk egyet csupán:
Hej, de sok bolond dolog volt
A nagy háború után.
Oh, vannak még asszonyok,
Könnyes, bús magyar anyák!
Viseltes, szegény ruhájuk,
Mesebeli szent palást.
Akik karjukon kosárral,
Vagy egy didergő gyerekkel,
Cukorjeggyel, kenyérjeggyel
Sort álltak éveken által.
Fehér kezük durva lett,
Réges-régen elfeledték,
Hogy voltak szép, boldog esték,
Volt muzsika, toilette,
— Nincs ifjúság, öröm, nóta,
Csak lázas munka van,
S ők dolgoznak untalan
Becsülettel, évek óta.
A férjüket odaadták,
A fiúkat megsiratták,
Úri ragyogásukat
Elfőzték, elmosogatták,
Fázós kis kendőjüket a
Sok nehéz könny öntözé,
S odavésik nevüket a
Magyar mártírok közé,
Bús hajfonatjuk fölébe
Glória hull, szent, csodás —
S nemes alakjuk elébe
Leborul a krónikás.
| ||||
Debreceni kollégium de magos,
Vonul felé a vaskalapos.
Húsz professzor elé kiáll
Csokonai Vitéz Mihály,
Húsz professzor, okulárés, haragos.
Szól az egyik: A te vétked szörnyű nagy,
Professzornak studiumnak réme vagy.
Mindenre tudsz kádenciát,
Bolondul a többi diák,
Nótás kedved mindenikre ráragad.
Szól a másik. Nagy a vétked, világos.
Rettentő vagy, ha a kedved virágos.
Köntösgáti kurta kocsma
Beszélni de sokat tudna,
Valamint a csicsogói csapláros.
Húsz professzor libasorban kivonul,
Aztán megint libasorban bevonul.
Kimondják a szentenciát,
Kicsapják jó Vitéz Mihályt:
„Itt ne legyen, mire az est leborul.”
Vitéz Mihály botra köti batyuját,
Úgy ballag a lármás pércsi soron át.
Esti harang búsan kondul,
Az öreg kollégiumbul:
Híres diák, nótás diák, jójszakát!
Ahogy beér a Darabos uccába,
Valahonnét nóta csendül nyomába:
„Este jött a parancsolat,
Violaszín pecsét alatt…”
Az ő kedves, szerelmetes nótája.
Vitéz Mihály most a fejét felveti,
Az a nóta annyi szépet mond neki.
Hátra tekint nagy kevélyen,
Az alkonyi fényességben,
Ott mered a kollégium, — — neveti.
„Professzorok, tógátusok, diákok,
Bánom is én, akármit is csináltok;
Por lepi be írásotok,
Idő őrli tudásotok,
A feledés leselkedik tirátok.
Ágálhattok, szavalhattok, hiába,
Kiűzhettek százszor is a világba,
Fakadhattok mérges szóra —
Csak élni fog ez a nóta,
Míg tavasz lesz, s nyit az akác virága!”
Lány a „Fin de Siècle” köntösébe’,
Walter Crane rajza. Ez a címlap.
„Szent Péter”: Mikszáth Kálmán új regénye
Csupa vadrózsa és havasi illat.
Herczeg-novella. Karcsú jukker-dámák.
Huszárok, dandyk… egy világ, mi távol!
Szabolcska Mihály zengi poémáját,
A dalt a kis Demeter Rózsikáról.
Képek? Adria, Vitorla, Sirály,
Gödöllő. Ott áll az öreg király.
Dalos ünnep. Száz debreceni kislány.
Egy kis olasz: Marconi. Kép a cárról.
Egy új követ: doktor Wekerle Sándor.
S egy délceg, nemes ifjú. Tisza István.
Emlékezem rá. Duhaj, bús jogász volt.
Két nagy szemére jól emlékezem.
Az eljövendő bú mind benne lángolt —
S körülötte a poros Debrecen.
Füstös pipaszár. Öblös kalamáris.
A dal divatja mókás, preciőz.
Álmok ködébe messze-messze Párizs,
Ahová egykor beszökött az ősz.
Hangos huszárok a poharat dobják,
Dzsentrik várják a végrehajtó dobját.
Pipaszó. Csárdás. Vad melódiák.
Ő köztük járt. A fényes tollú kócsag,
S a sivárságban egy testvére volt csak:
Csokonai, a lantos bronz-diák.
Az alanti szerző nevére kattintva az előző számokban közölt gazdag válogatás olvasható.
Költő Nagy Imre, Balázs Béla, Oláh Gábor, Kaffka Margit, Rozványi Vilmos, Keszthelyi Zoltán,
Nadányi Zoltán, Bárd Miklós, Hollós Korvin Lajos, Fodor József , Gellért Oszkár, Marconnay Tibor,
Simon István, Rab Zsuzsa, Jókai Mór, Vihar Béla, Lányi Sarolta, Lévai József, Kis Ferenc,
Komjáth Aladár, Kún József, Ladányi Mihály, Kerényi Grácia, Czóbel Minka,
Szépkúti Miklós. Kemény Simon, Pásztor Béla
| ||||
Karinthy Frigyes
Messze vagyok nagyon,
már nem őrzi álmom
házunk előtt a hóember...
Némán, csöndben várta
a varázst, csak úgy mint te.
A "februári" olvadás
elvitte messzire...
A fehér éjszakák
csillogása rég megkopott,
már nincsenek titkos
és hangtalan vágyak,
nincsenek átsétált
éjszakák, csak üszkös
hamu takarja a
kiskőrösi tájat...
Messze vagyok nagyon,
azóta sem láttam
hóembert sehol sem.
Azóta sincsenek
csillogó-fehér éjszakák,
nincs semmi, csak puszta
kietlen szürkeség...
| ||||
Csók István
Nem mondhatom el senkinek
Előszó
Nem mondhatom el senkinek,
Elmondom hát mindenkinek
Próbáltam súgni, szájon és fülön,
Mindnyájatoknak, egyenként, külön.
A titkot, ami úgyis egyremegy
S amit nem tudhat más, csak egy meg egy.
A titkot, amiért egykor titokban
Világrajöttem vérben és mocsokban,
A szót, a titkot, a piciny csodát,
Hogy megkeressem azt a másikat
S fülébe súgjam: add tovább.
Nem mondhatom el senkinek,
Elmondom hát mindenkinek.
Mert félig már ki is bukott, tudom
De mindig megrekedt a féluton.
Az egyik forró és piros lett tőle,
Ő is súgni akart: csók lett belőle.
A másik jéggé dermedt, megfagyott,
Elment a sírba, itthagyott.
Nem mondhatom el senkinek,
Elmondom hát mindenkinek.
A harmadik csak rámnézett hitetlen,
Nevetni kezdett és én is nevettem.
Gyermekkoromban elszántam magam,
Hogy szólok istennek, ha van.
De nékem ő égő csipkefenyérben
Meg nem jelent, se borban és kenyérben,
Hiába vártam sóvár-irigyen,
Nem méltatott reá, hogy őt higgyem.
Nem mondhatom el senkinek,
Elmondom hát mindenkinek.
Hogy fájt, mikor csúfoltak és kínoztak
És sokszor jobb lett volna lenni rossznak,
Mert álom a bűn és álom a jóság,
De minden álomnál több a valóság,
Hogy itt vagyok már és még itt vagyok
S tanuskodom a napról, hogy ragyog.
Én isten nem vagyok s nem egy világ,
Se északfény, se áloévirág.
Nem voltam jobb, se rosszabb senkinél,
Mégis a legtöbb: ember, aki él,
Mindenkinek rokona, ismerőse,
Mindenkinek utódja, őse,
Nem mondhatom el senkinek,
Elmondom hát mindenkinek.
Elmondom én, elmondanám,
De béna a kezem s dadog a szám.
Elmondanám, az út hová vezet,
Segítsetek hát, nyujtsatok kezet.
Emeljetek fel, szólni, látni, élni,
Itt lent a porban nem tudok beszélni.
A csörgőt eldobtam és nincs harangom,
Itt lent a porban rossz a hangom.
Egy láb mellemre lépett, eltaposta,
Emeljetek fel a magosba.
Egy szószéket a sok közül kibérlek,
Engedjetek fel lépcsőjére, kérlek.
Még nem tudom, mit mondok majd, nem én,
De úgy sejtem, örömhírt hoztam én.
Örömhírt, jó hírt, titkot és szivárványt
Nektek, kiket szerettem,
Állván tátott szemmel, csodára várván.
Amit nem mondhatok el senkinek,
Amit majd elmondok mindenkinek.
A költő
Rólam keresztelték el a világot,
Nekem zenélnek a Hét Csillagok,
Velem harcol az ördög, isten ellen
Hozzám sietnek a szép kisdedek.
Bennem feszül a kéj, fehéren izzó,
Belőlem buggyan aztán langyosan,
Rajtam cikázik át az úr haragja,
Teherben tőlem duzzadnak a fák.
Engem idéz, ki sóhajt itt e földön,
Felém rohan a parttalan dagály,
Miattam ránt kardot a büszke Bosszú
Mögöttem bűzlő véres bűnökért.
Előttem köd, helyettem senki, semmi,
Köröttem fény, utánam néma csönd -
És mégis minden nélkülem lesz és volt
És semmi nem történik általam.
Szemben egy bérkaszárnya volt
Oldalt piros postaszekrény
A járda szélén, ahol megálltunk
Az eső alattomosan szitálni kezdett
Én a toronyóra felé sandítottam
Közben, hogy mégis mondjak valamit
Szórakozottan és félig tréfásan
Udvarolni kezdtem, hogy milyen szép
Mindenféle pongyola hasonlatban
És akkor, ahogy hirtelen ránéztem
Meghökkenve torkomon akadt a szó
A szemehéja lehunyódott és rebbent
És a szája kerekre ki volt nyitva
Mint egy kis csuka, ahogy kapkod
a víz felszínén levegő után
Meg egy fürjecskefióka, ahogy
Piros bársonnyal kibélelt torkát tátogatja
És mint a selyempapír hajnalkavirág
Ahogy csapja az eső és bután szomjasan
Remeg és inog és kifordul és hagyja verni magát
Mert akkor én már közelhajolva,
Tágrameredten a kiváncsiságtól
És vadul és mohón és kegyetlenül
Dícsértem és magasztaltam
Hogy milyen szép és gyönyörű
Képtelenmód túlozva, fantasztikus szavakkal
És a szárnyas szó, csapkodó, százkarú korbács
Vastagon és langyosan
Csurgott végig az arcán az esővel együtt
Ami most már komolyan megeredt
És szemmel és szájjal beszívta és megduzzadt
És már igaz volt minden szó, amit mondtam
És akkor ijedten elhallgattam
És sarkon fordultunk és
köszönés nélkül kétfelé szaladtunk
Sandán nézve kétoldalt, hogy látta-e valaki
Részeg madarak dobogtak
Nekilódulva, akadozva, elakadva.
Vak voltam - látom a szemed
Süket voltam - hallom a hangod
Néma voltam - gügyögni kezdek,
Légy csendben, hallod?
Hallod? Torkomba zümmög
Elnyújtott, furcsa, vádoló panasz:
De messze, messze, de régi, de mély -
Hogy sír! Mi az?
Asszonyt igéző férfi búg,
Vagy ölbekúszó, gyönge gyermek?
Anyám, nem jó volt. Szülj meg újra.
Rossz voltam. Verj meg.
a kőltő
Így jár, ki csak rajong és nem vigyáz,
Ki a gyönyörtől már előre részeg -
Ha hozzájut, elvéti az egészet
És nyílt szinen kitör a lámpaláz.
Álmodtál Rhodust, szörnyüt és merészet,
Szárnyadnak szűk volt szűz rózsád, Shiráz
Most itt az árok s a hideg kiráz
S kietlen kút a pelyhes rózsafészek.
Süllyednék el, sülnék pokoli nyárson
Inkább, mint ez a béna, bamba száj -
Itt lenni véled és nem lenni boldog!
Fojtott kacajtól borzong síma bársony
Bőröd s a zugban reszket a homály:
Vihognak piszkos, szemtelen koboldok.
| ||||
I
Hatéves kislány volt Mariska akkor
És "Körbe-körbe" járta egyre, kérem
Ott járt " kint a bárány, bent a farkas"
És "Bujj-bujj zöld ág" a Reviczky-téren
És "Mariskából angyal lett" miegymás
Így szólt a dal a bérkaszárnya-gangon
És a kislányok közbe tapsikáltak
És énekeltek vékony cérna hangon:
(tapsolva) "Mariska ült egy kövön
Egy kövön, egy kövön
Mariska ült egy kövön,
Egy kövön."
II
A kövön ülni sem lehet örökké
Mariska felnőtt és Mariska szép lett
Egy gazdag és idős ur megszerette
És feleségül vette, vette, végleg.
Mariska most nagyuri nő, kalappal
Az arcán púder, legalább tizér,
Tizenkettőkor fekszik, délbe ébred
A budoárba várja két frizér:
(tapsolva) "És fésüli a szép haját
Szép haját, szép haját
És fésüli a szép haját
Szép haját."
III
Egy házasság csupán egy férfit ismer,
Ki vajmi gyakran utrakel s utazgat
S némely dolognak meglepő hiányát
Egyként megérzi a szegény s a gazdag
Egy éjszakán oly fülledt és meleg lett
A ház amelyben Mariska lakott:
Nem bírta el, hiába, és kitárta
A téli kertre nyiló ablakot.
(tapsolva) "És bejön hozzá Károly bácsi
Károly bácsi, Károly bácsi
És bejön hozzá Károly bácsi
Károly bácsi."
IV
Örökké nem tart semmi a világon,
A tudománynak igy szól számos bölcse,
Nemcsak az alma s gesztenyevirágnak,
A szerelemnek is terem gyümölcse,
Mariska egyre busabb és zavartabb,
Egészen furcsán érzi most magát,
S véletlenül meglátogatja egy nap
Egy ismerős, idősebb hölgybarát.
(tapsolva) "Mariska miért sirsz te
Sirsz te, sirsz te,
Mariska miért sirsz te,
Sirsz te?"
V
Hogyisne sirnék, sirja bus Mariska,
Egy kis Mariska lesz majd nemsokára.
Nem kérte senki és nem várja senki.
És nem hasonlit a szegény papára.
A bölcs asszony rejtélyesen mosolygott
És a fülébe sugott szavakat:
S a születendő kis Mariska dolgát
Elintézték néhányka perc alatt.
(tapsolva) "Mariskából angyal lett
Angyal lett, angyal lett,
Mariskából angyal lett
Angyal lett."
Egy fekete kocsi ment a Köruton,
Május volt, mert az minden évben van,
A fák tehát lomboztak és rügyeztek
És drága nők csacsogtak boldogan
Nyitott kocsik kacéran ringatóztak
Ki a ligetbe, merre lát a szem,
Csak a fekete kocsi ment közöttük
Becsukva, szépen engedelmesen.
A kocsiban, hol kellemes homály volt,
Feküdt három fehér ur meztelen,
A hangulat kissé fagyos közöttük,
A modoruk se könnyed, fesztelen,
A lábukra egy cédulát kötöttek,
A cédulán rendőri látlelet,
Friss jégből van a derékalj mögöttük
Jégből a paplan a fejük felett.
És szólt az egyik mozdulatlan arccal,
Mig fején a jég halkan szörcsögött:
Önt ugyebár Mohácsnál dobta partra?
És szólt a másik: mint egy hörcsögöt,
És szólt az egyik: ön soká feküdt lenn,
És szólt a másik: négy napot bizony,
Én Óbudánál ugrottam be, és ön?
És szólt a másik: én a Lánchidon.
És szólt az egyik: az öné milyen volt?
És szólt a másik: barna és molett,
És szólt az egyik: az enyém is éppen
És szólt a másik: hát az meglehet.
És szólt az egyik: mondja, hogy nevezték?
És szólt a másik: Ringaráz Kata,
És szólt az egyik: hát ez óriási!
Hisz akkor ön a Csempe Pál tata.
Én azt hittem, önt szerette mégis
Azért ugrottam, mint egy kerge kos,
És szólt a másik: hát nem önt szerette?
Hisz én ön miatt voltam bánatos,
És szólt az egyik: hát nem önt szerette?
És szólt a másik: ó hát volt remény?
És szólt az egyik: hát kié lett akkor?
És megszólalt a harmadik: enyém.
1887-1938
Csók István: Műteremsarok
Csók István:
Felesége arcképe
Csók István: Cserénynél
Csók István: Vitorlás a Balatonon
Csók István: Virágcsendélet (Reggeliző asztal)
Ha a magyar belpolitikai közéletet figyelem, önkétlenül is Ady egyik 1905-ben írt publicisztikája jut az eszembe:
„Bánatos lesz a szem, ha végigpillant azon a nagy, sivár területen, amelyet magyar közéletnek nevezünk. Mennyi lárma van itt, és mily kevés munka, mennyi frázis, és mily kevés eredmény. Mennyire elől vannak a dologtalanok, az üresek és a hangosak, és mennyire hátul vannak a munkások és a becsületesen dolgozók. Nézi az ember: a közéletnek ezen a nagy területén hol folyik igazi munka? Munka a haladásért, munka a kultúráért, munka az ország jövőjéért. A képviselőházban? Az egyetemen? Tudós társaságokban? Az Akadémián? A sajtóban?
Meddő szóharcok, terméketlen kicsinyeskedés, alacsony indulatok felszítása: ez folyik mindenütt. Törvényeket, folyóiratokat, könyveket, újságokat lapoz az ember, és nem lát mást, mint a jelen rövidlátó bámulását, az ostoba aktualitás komolyan vevését, tunyaságot vagy éppen rosszakaratú elterelését az elméknek: a nagy dolgoktól a külsőségek felé. ”
Semmi nem változott 105 év alatt, pedig keserves tapasztalataink vannak a sívárságról. A közéleti sívárságba egyre jobban nyomulnak a különféle szélsőséges gondolatok, eszmék képviselői és egyre nagyobb hanggal terjeszkedik a magyar hungarista párt által a náci eszmék is. A nácizmus és a fasizmus tragikus nyomott hagyott Magyarországon, de úgy látszik semmit nem tanultunk ebből.
A Political Capital kutatásai szerint a magyar társadalom csaknem 21 százaléka állítja, hogy értékrendje a radikális jobboldalhoz áll közel, vagyis minden ötödik ember! Rendkivüli aggasztó. Ha Bibó István tanulmányát újra olvasva úgy érezzük, hogy megállapításai sajnos ma is időszerűek: “A zsidótörvényhozás mellett […]kétségtelenül súlyos tűnete volt a magyar politikai fejlődés zsákutcájának, a vezető rétegek és tömegek politikai érettséghiányának s a minden ember politikai egyenlőségét és egyenlő emberi méltóságát valló európai eszmevilág elégtelen begyökerezettségének…” A mai politikai elitnek nevezett réteg nem érett ma sem politikailag, és a tömegek is ehhez a politikai “elithez” igazodik.
A jelenlegi legnagyobb ellenzéki párt megnyilvánulásai, tömegdemonstrációi, módszerei, kommunikációi kisértetiesen hasonlitanak egy rég eltünt politikai idöszakra. Söt, úgy tünik ez a régi idök szolgáltatják a mintát. A legrosszabb mintát. A hatalomért az ember nagyon sok mindenre képes.
A szélsöjobb és a velük szimpatizáló nehezen viselik azt, ha a nevén emlitik öket, vagyis fasisztának.
Az emberek igen nagy többsége a koncentrációstáborokra, a halálmenetekre, a zsidók által hordott sárga csillagra és Hitlerre gondolnak ha valaki a fasizmus szót kiejti vagy éppenséggel ezt a szót olvassa. Ez a közkeletû tévedések egyike. A fasizmus nem feltétlen azonos a fajgyűlölettel, de a fasizmus ezeket is képes befogadni mint azt láthattuk a történelem folyamán a németországi fasizmus kialakulásakor ill. megszilárdulásakor. A dél-európai fasiszta berendezkedésû országokban sem volt a fajgyűlölet a mérvadó, gondoljunk Olaszországra, Spanyolországra és Portugáliára. Bibó István a következö képpen fogalmazta meg a fasizmus lényegét. „A fasizmus leglényegesebb eleme, a szocializmus, a legújabb kori európai társadalomfejlődés legfontosabb fejleménye, melynek eszmeisége két lényeges pontban összegezhető: az irányított gazdaság és az osztály nélküli társadalom eszményében. Erkölcsi eszménye a keresztény szeretet és az e világi igazságosság tanítása, s ebből születik az egyenlőség eszméje. Hogy érthetővé váljék, hogyan kapcsolódik a fasizmusban a szocializmus eszméjéhez a diktatúra és a nacionalizmus, ahhoz elsősorban a marxizmus ideológiájával kell tisztában lennünk, mert a fasizmus a marxizmusra való egyik lehetséges reakció.” Míg tehát a marxizmus a szocializmus eszméjéhez a polgári forradalom eszmetárából a vallásellenességet és hagyományellenességet társította, addig a fasizálódó rétegek a szocializmushoz a nacionalista, a soviniszta, a rasszista és antiszemita ideológiát kapcsolták és jellemzőek az általában bármiféle kisebbséggel szembeni intolerancia az idegenellenesség.
A fasizmus a szocializmus olyan formája melyben a nacionalista vonások dominálnak, egypártrendszerű állami berendezkedés, túlnyomó részt állami tulajdonnal rendelkeznek így gazdasági élete irányitott és totalitárius társadalom, Németország (benne Ausztriával) és Magyarország esetén a fajgyűlölettel kiegészülve.
Manapság a fasizmus nem totalitárius, eltűri a parlamentarizmust és a többpárt rendszert, csak a parlamentarizmust nem hagyja demokratikusan működni, annak munkáját akadályozza, miképp az ellenzék működését is erősen korlátozni igyekszik, sőt azok tevékenységét is szűkiteni, majd korlátozni akarják, oly módon, hogy tevékenységük teljesen semleges legyen, csak a parlamentarizmus látszatának fenntartására van szükség. (Erre kiváló példát találunk a közelmúlt magyar politikai életben az 1998-2002 közötti kormányzás során.) Ezért törekednek a mai megreformált fasiszta érzelmű szervezetek, pártok arra, hogy egy parlament ill. társadalom csak kétpólusú legyen, de az erőviszonyok olyankénti megoszlásában, hogy az ellenzék soha ne legyen képes arra, hogy bármikor is választási győzelmet tudjon elérni. A parlamenten kivűli pártok pedig könnyen felmorzsolhatók ill. az uralkodó neofasiszta párttal fűggővé tehetők.
Idológiájuk pedig a nemzeti mitosz teremtés, vagyis ahogy a német nemzeti szocializmus is tette ezt az árja mitosszal. A német nemzeti szocializmus ezért egyik fô ideológiája az volt: „Der Einzelne ist nichts, die Nation ist alles” ami annyit tesz, hogy az „egyén semmi, a nemzet minden.” Ennek szellemében a tôke bevonásra került a politikai életbe, a közigazgatás felett a teljes uralom átvétel megtörtént, és meghatározták kik azok, akikre a társadalomnak szüksége van és kik azok akik csak felesleges terhek. Németországban a kommunisták, a zsidók, a szociáldemokraták, a betegek egy csoportja mint az epilepsziások, a szellemi fogyatékosok stb.stb. kerültek a terhek listájára.
A neofasizmusra az jellemző, hogy amint hatalomra kerül, azonnal a társadalom megosztására törekszik, a titkosszolgálat rendkivüli jelentőséget kap, igyekszik a médiát a maga uralma alá hajtani, a közigazgatást uralni és egyes tőkéket a politikai életbe bevonni, a kirekesztést kiterjeszteni és a kirekesztetteket elsorvasztani. A gazdaság irányitását maga hatáskörébe vissza venni, vagyis visszaállamosítást hajt végre. Mindezeket a demokrácia látszatának fenntartásával cselekszi.
Magyarországon az elmúlt két év alatt a szélsőjobb – mely a jelenlegi ellenzéki párt „keresztapasága” mellett jött létre – nemcsak megerősödött, de komoly politikai tényezővé is vált, a demokraták szégyenére. Aki figyelemmel kiséri az elmúlt 16 év politikai eseményeit, annak ebben semmi meglepő nincs. Ha vizsgáljuk az 1998-2002 közötti kormányzási időszakot, feltűnik hogy az akkori kormányzó párt egyik első lépése a parlament munkájának átalakítása volt, és munkájának a leértékelése volt a cél, mely által a parlament kormány feletti ellenőrző feladata szinte megszűnt. Ezzel a kormányzó párt, kivonta magát és koaliciós társait a parlament ellenőrzése alól, a parlamenti demokrácia tulajdonképpen csak egy látszat demokráciává süllyedt vissza. Ezzel egyidejűleg elkezdte a saját klientúrájának kialakítását, melyet fontos posztok megszerzésén túl a médiumok feletti uralom megszerzése követte, ami „természetesen” mindez közpénzekből történt. Ezt követöen a közoktatás és a kultúrális intézmények átszervezése ill. azon meglévő intézmények működésének anyagilag való ellehetetlenítése következett, melyek nem az akkori kormányzó pártot támogatják.
Az önkormányzati választások után jól látszott az is, hogy a nem kormányzó párti önkormányzatok ellehetetlenítése megtörtént, ezt szolgálta többek között a helyi adók nagymértékű elvonása majd a központi alapokból való újra elosztása, de az ellenzéki párti önkormányzatok nem részesültek ezen pénzekből. Az akkori kormánypárt szövetségeseivel együtt kinyilvánitotta, kik azok akik a Fidesz „forradalomba” nem tartoznak bele, és ellenségképet igyekeztek kialakítani, - mely mind a mai napig stratégiájuk szerves része. Nem tartoztak a kormányzó párt által meghatározott társadalomba többek között a kommunisták azon csoportjai, akik nem a kormányzó párt saját kommunistái, a „kozmopoliták,” a cigányok, az „élősdiek” akik között a nyugdíjasokat és a munkanélkülieket is odasorolta, (a posztfasiszták a munkanélkülieket ostoba, ügyetlen és lusta, dologtalan ingyenélőknek a társadalom felesleges tagjainak tartják) a „deviáns csoportokat,” a „destruktiv elemeket,” egyes vallási csoportokat, az „idegen testeket”, a „kultúr bolsevikokat”, a „nemzetközi finánctőkét”, a liberalisokat, a szabad véleményt kifejtőket. Ezek nem a társadalom problémái miatt rosszak, - a kormány párt akkori megfogalmazása szerint - hanem a társadalomnak vannak problémái „ezek” miatt. (Természetesen a 2002 utáni ellenzéki időben erre vonatkozó álláspontjuk nem változott.) Jól látható a volt kormányzó párt működéséből, tevékenységéből is, hogy a posztfasizmus alapvető világnézeti tekintetben alig különbözik a totalitárius elődétől, pusztitó dinamikája ugyanazok ellen irányul. Nem a társadalom újjászervezésével akarja megvalósítani azt, amit nem kivánatosnak vél, hanem ízlésének meg nem felelő embercsoportok kitaszításával. Ezt ma nem tömeggyilkosságokkal cselekszi meg, hanem társadalmon kivülre helyezéssel, ellehetetlenitéssel. Közben előszeretettel használ olyan szlogeneket, hogy „ezt kivánja a többségi demokrácia” vagy újabban: „az emberek” és a „többségi társadalomhoz kell alkalmazkodni” stb. Közben elfelejtkezik arról, hogy nincs sem többségi társadalom és többségi demokrácia, hanem csak társadalom és demokrácia van. Aki a társadalmat és a demokráciát felosztja többségi meg nem többségi részekre, „magunk fajtákra” és „maguk fajtákra” az a fasizmus legcinikusabb formájáról beszél. Akik ezt a felosztást, megkülönböztetést szó nélkül hagyják, nem nevezhetők demokratáknak.
Ezért káros a különféle etnikai és nemzetiségi csoportok ügyét cinikusan kezelni mert ezzel csak a posztfasizmus erejét növeljük. Ne csodálkozzunk, ha egyszer a posztfasizmus elleni harcban ezek a marginalizálódott csoportok fognak az első sorokban kűzdeni és közben minket is elsöpörnek, mert csendesen asszisztálunk a posztfasizmus töretlen kiépítéséhez azzal, mert egzisztenciális félelmünk van.
A Fidesz pedig a mitoszoktól sem riad vissza, kézügyben a köreihez tartozó csoportok ősmagyar mitosza, a sumer elmélet, a „Szent Koronatan” amely szélsöjobb retorikájában egyelőre még csak úgy jelentkezik, hogy mi magyarok (de nem mindenki!) vagyunk a térség egyetlen rátermett vezetői, kiváltképp kultúrálisan, mert mi egy „Kulturvolk” vagyunk.
A magyarországi posztfasizmus kialakulását többek között a közműveltség rendkivüli alacsony szintje és a politikai kultúra hiánya és a politikai éretlenség is lehetővé tette.
Nagyon röviden igyekeztem érzékeltetni azt, hogy mi a fasizmus lényege és megvilágitani, hogy a mai Magyarországon a posztfasizmus megvetette a lábát, és ennek a posztfasizmusnak ereje a magyar parlamentben jelen van.
| ||||
Aszalós Sándor
Sivár terület
Click here to add text.
1
2
3
4
1./ A jövő műhelye - Budapesti Napló 1905. április 9 2./ Zsidókérdés Magyarországon 1944 után
3./ Előadás a német nemzetiszocializmusról 1935
4./ Tamás Gáspár Miklós megfogalmazása szerint: posztfasizmus
| ||||
Munkatársak és olvasóink figyelmébe!
Computer meghibásodás eredményeként minden e-mail cím elveszett.
Kérjük tudassák címüket!
Megjelent
Kamarás Klára
új kisregénye.
Szerkesztő, próza: Kaskötő István
Szerkesztő, versek: Kamarás Klára
Szerkesztő, próza: Kaskötő István
Szerkesztő, versek: Kamarás Klára
Szerkesztő: Fetykó Judit
Szerkesztő: Aszalós Sándor
Szerkesztő: Kaskötő István
| ||||
| ||||
| ||||
| ||||
| ||||
| ||||
| ||||
| ||||
| ||||
| ||||
| ||||
| ||||
| ||||
| ||||
| ||||
| ||||
| ||||
| ||||
| ||||
| ||||
| ||||
| ||||
| ||||
| ||||
| ||||
| ||||
| ||||
Handel
Concerto Grosso
Csók István: Krumplihámozók
